Kosarad jelenleg üres
Nikon Z7 – Japan
Tokió, Oszaka, Kiotó, Japán / 2019
Idén február közepétől március elejéig Japánba utaztam a feleségemmel “nyaralni”, ami remek terepet adott a Nikon új tükör nélküli rendszerének teszteléséhez, ugyanis nagy örömömre a Nikon Magyarország megkeresett a lehetőséggel pár héttel az indulás előtt.
Mivel nem videózom soha, és boldog D850 tulajdonos vagyok, ezért az inkább fotósoknak szánt csúcsmodellt, a megszokott vázammmal azonos felbontással bíró Z7-et választottam az útra.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy kell elképzelni a jövőt és hogy tud a 13 éve Nikon tükörreflexesekhez szokott munkastílusom alkalmazkodni a sokak által még megkérdőjelezett MILC forradalomhoz.
Az első 5 napot Tokióban töltöttük, mivel tavaly már voltunk itt 10 napot és azóta is visszavágytunk, rengeteg minden még kimaradt. Az odaúton már alaposan áttanulmányoztam a Z7 menüjét, beprogramoztam a gombokat, pl. fókuszmód választás, megtöltöttem a “my menu”-t olyan új és hasznos dolgokkal, mint a néma kioldás és váz stabilizátor ki-be kapcsolása, vagy régebbi, de a védtelen érzékelő miatt új értelmet nyerő szenzortisztítás funkció.
Mivel a váz nagyon masszívnak tűnt és a markolat a nagy mélysége miatt talán még a D850-nél is biztosabb és kényelmesebb, illetve Japánban egyáltalán nem jellemző a lopás, ezért úgy éreztem a tükörreflexes gépet nyugodtan a szállodában hagyhatom és csak a Z7-re koncentrálhatok és végül – SPOILER ALERT – végig elő sem vettem!
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lett volna teljesen zökkenőmentes az átszokás, eleinte képtelen voltam az LCD-n képeket visszanézni, mert túl közel volt a fejem, vagy véletlenül elhúztam a kezem az érzékelő előtt és az EVF-be kapcsolta át a képet az automatika. Persze van dedikált gomb, ráadásul logikus helyen, amivel ki-be kapcsolható a szenzor, illetve választható, hogy csak monitoron vagy csak a keresőben lehessen visszanézni a fotókat. Kellett néhány nap, hogy ezt megszokjam és tudatosabban alkalmazzam 🙂
Az első napon már kiderült, hogy a képminőségre nem lehet panaszom, valóban a D850 szintjén áll a váz. Z szériás objektívekkel talán még picit tovább is megy, nekem a 35mm f1.8 és a 24-70mm f4 lencse állt rendelkezésemre, ezekkel brillírozott, bár szívesebben vittem volna nyilván egy f2.8-as alap-zoomot, de a stabilizátor meglepően jól kompenzálta a fényerő hátrányt. A 35-ös tűéles és gyors, nagyon tiszta a képe, ugyan enyhe torzítás és tág rekesznél kis vignettálás megfigyelhető, de hála a Photoshop frissített lencse-korrekció adatbázisának, utólag ez is könnyen javítható.
Természetesen nálam volt az összes kedvenc üvegem, amiket kompromisszum-mentesen tudtam használni az FTZ adapterrel.
Az is hamar kiderült, hogy bizony könnyebben porosodik a szenzor és a sok objektív cserélgetésnek, adapter fel-le pakolásnak meg is lett az eredménye. Tudtam, hogy valamit lépnem kell, ha nem akarok majd napokat tölteni porszemcse retusálgatással. Tokióban rengeteg kamerabolt van, a legismertebbek a Bic Camera és a Yodobashi Camera, amik a város több pontján találhatók, nagy, többemeletes áruházak, ahol legalább 1 emeletnyi fotós cucc található. Az előbbinél vettem is gyorsan óriási választékból egy szenzor tisztító, egyszerű, kis légpumpát és lényegében ezzel, azaz a folyamatos napi tisztítással, sikerült elkerüljem a porretus oroszlánrészét. Ha már ott jártam persze alaposan átnéztem a kínálatot, megfogdostam a kiállított hatalmas teleobjektíveket és vettem egy új, nagyobb szemkagylót is a D850-re 🙂
Az időjárás sajnos nem kedvezett az utunk “nyaralás” jellegének, amire valamennyire számítottunk is persze, de végig az átlagosnál hűvösebb idő volt, fagyos széllel, amikor nem, akkor esett az eső. Fotózáshoz viszont ez pont ideális volt, a szél kifújja a magas páratartalmat és tisztábban, messzebbre látni, az eső pedig csodát tesz Tokió fényeivel, ahogy elkezd tükröződni az aszfalton és minden felület csillogni kezd.
Picit féltettem is a Z7-et, az eső teljesen odaragasztott egyik este vagy 4 órán keresztül a Shibuya Crossinghoz. Esernyővel nem tudok fotózni, a szuper fotós fej-ernyőmet pedig Budapesten felejtettem, ezért semmilyen védelme nem volt a kis váznak és meg sem kottyant neki, ugyanúgy bírta, mint a nagyok. A kis felületű követő-fókuszt kedveltem meg, legegyszerűbben azzal tudtam mozgó dolgokat elcsípni, biztos sokat fog számítani az új eye-AF frissítés, sajnos az még nem volt elérhető az utam alatt.
A hatodik napon a lehető leggyorsabb szupervonat járattal (Shinkansen Nozomi Express) 2 óra alatt átértünk Oszakába, ahol előkerült az 500mm f5.6 PF ED teleobjektív is a táskából az Umeda Sky Building tetején, hogy minél közelebb hozzam a Tower Gate Building utópisztikus építészeti megoldását.
Mire Kyotoba értünk , a különböző fókuszmódok tesztjén túl már expert Z7 felhasználónak éreztem magam, amikor az egyik reggel a 35mm-est véletlenül elkapcsoltam manuálisba és álmos fejjel fél óráig nem vettem észre a keresőben, hogy életlen fotókat készítek 🙂
Szerencsére ez pont nem a leglátványosabb helyen történt, ezzel és a nagy túristadömpingre vonatkozó tapasztalattal gazdagodva másnap hajnali 5-kor nekiindultunk megnézni – még remélhetőleg üresen – a híres Fushimi Inari-főszentélyt.
Yokohamában fotós sorfallal örökítettük meg a város legnépszerűbb látképét a kikötőből kék órában (lásd: werk fotók a post alján), az óriáskerék az órát mutatja, de 10 percenként fényjátékot ad, ekkor érdemes elkattintani!
A kis körút után visszatértünk Tokióba, ahol az utolsó napokat már lazább tempóban töltöttük, igyekeztem minél kevesebb felszerelést magammal cipelni, mert hiába szuper a peak dizájn, telepakolva 2 óra menetelés után halálos hátfájdalmakat okoz és nem csillapodik a nap végéig. Csináltam például 35mm napot, meg 24-70mm napot, amikor csak azt vittem magammal.
Ilyenkor érzi az ember igazán a tükörnélküli forradalmat, amikor 1db lencsével és némi MILC rutinnal nekivág a nagyvárosnak. Semmi táska, cipekedés, csak te és a pehelykönnyű, szikla keménységű csúcstechnológia a kezedben.
Az első pár napot leszámítva végig nem éreztem a tükörreflexes hiányát, az akksi is jól teljesített, minimum ezer képet naponta kibírt egy töltéssel. Én az AF, EVF, szenzortisztítás és a bekapcsolási idő irányában érzem a fejlesztési lehetőségeket de biztos nyugalommal várom a jövőt, ami számomra már nem kérdés, hogy a Z rendszer!
Az alábbiakban találtok néhány werkfotót, illetve bármelyik fenti galériában megtekinthető a készítés helye és az expozíciós adatok! További fotók az instagramon: instagram.com/soosbertalan
